„ Egyedülálló” szülőség

Főként régen nagyon bevett szokás volt, hogy az egyszülős családokat, csonka családként aposztrofálták. Ez a pejoratív kifejezés nemcsak, hogy sértő, de hamis állapotot sugall, mivel az egyszülős családmodellek nem feltétlenül jelentenek káros feltételeket a gyerekneveléshez, és ugyanolyan sikeresen működhetnek, mint a „normális” családok.

A válás következtében létrejövő egyedülálló szülőség korántsem jelent olyan nagy hátrányt a gyerekek fejlődésében, mint azt gondolnánk (sokáig gondoltuk). Ha továbbra is jelen van mindkét szülő a gyerekek életében, a krízis hamar átvészelhető, a gyerekek pedig gyorsan alkalmazkodnak. Nagyobb kihívást jelent, ha ténylegesen egyszülős családmodell áll fenn, ilyenkor viszont mindkét szülői szerep felvállalása nem feladata az egyedül maradt szülőnek.

Legtöbbször a válás következtében létrejövő egyszülős formációk bőven hordoznak magukban kihívásokat és megpróbáltatásokat, de egyáltalán nem determinálja negatív irányba a gyerekek fejlődését.

A legtöbb esetben 1-2 évig érződhetnek a válás negatív következményei, de a gyerekek rendkívül hamar és sikeresen alkalmazkodnak az új feltételekhez. Ha újra megtalálják a „biztonságos talajt” a lábuk alatt, vagyis újra bíznak az őket körülvevő családi biztonságban, akkor személyiségfejlődésük hosszú távon nincs kitéve a válásból származó káros hatásoknak.

Azért ilyen helyzetekben a szülőnek nagy felelőssége van. Legtöbbször a negatív következményeket nem közvetlenül a válás idézi elő, hanem például a szülők szerepzavara, ellenségeskedése. A szakemberek arra hívják fel a figyelmet, hogy ezekben az esetekben nem kell mindkét szülői szerepnek megfelelni. Jó, hogy ha van közeli minta a másik szülői szerepre, de például egy nőnek nem kell erőszakot tennie magán, és férfiként is helytállnia (ez persze fordítva is igaz). Ha egyedülálló szülőként azzal próbáljuk kompenzálni a helyzetet, hogy a másik szülői szerepet is képviselni akarjuk, akkor gyakran nagyobb káoszt okozunk, és egyik szerepnek sem teszünk eleget.

Közhelyes lehet, mégis kulcsszó a kérdéskörben a hitelesség. Először is saját szerepünknek kell eleget tennünk, másodszor pedig vállalhatjuk nehézségeink megmutatását gyerekeink előtt. Például nem kell eltakarni fájdalmainkat, hiszen az nem baj, ha látja a gyerek, hogy a válás milyen valós következményekkel jár. Ugyanakkor sugallnunk kell, hogy a probléma megoldása a mi saját feladatunk, felelősségünk és ennek eleget is fogunk tenni. Az is hiba, ha minden helyzetben erősnek akarunk látszani, és az is, ha minden nehézségünket úgy tálaljuk gyermekeink felé, hogy azzal lelki terhet teszünk rájuk. 

Fotó:
pixabay.com