Bezárva az iskolába - biztos így kell lennie?

A gyermekpszichológusok szinte egyöntetűen úgy gondolják, hogy a kisiskolásoknak minél több szabadidőre, játékra, családi körben eltöltött kellemes tevékenységekre van szüksége. Akkor miért van a gyerek gyakorlatilag bezárva az iskolába ugyanannyi időre, mint amennyit a felnőttek dolgoznak?

Jómagam még Vekerdy Tamás könyvein, cikkein és előadásain nőttem fel, vagyis ebből tanultam a gyereknevelést. Tudtam, hogy az állami iskolarendszer közel sem vallja az ő liberális nézeteit, de azért meglepődtem a hírre, hogy a másodikos gyermekünknek fél 4-ig kötelező az iskolában lennie. Ledermedtem a szülői értekezleten a hírre, de egyedül voltam vele – a legtöbb szülő klasszikus munkarendben dolgozik, és a gyerek természetes módon napközis. Nálunk más a helyzet, a munkarendünk a férjemmel össze-vissza – gyakran dolgozunk este és hétvégéken is, de a csemeténkért el tudtunk menni kora délután, és ez fontos együtt tölthető időt jelentett a számunkra a mindennapokban.

„Fontos a gyerekek számára a közösségi élet” – halljuk az érvelést a tanároktól. Ebben teljes mértékig egyetértek, a gyerek ráadásul szociális típus, szeret a barátokkal játszani. De szerintem ebből elég heti 1-2 alkalom, és a délelőtti szüneteket is együtt töltik, ebben az életkorban még nincs rá feltétlenül szükség, hogy 8 órában tanuljon a gyerek. Bocsánat, még több, mert utána még házi feladatot kell írni és tanulni – amire általában akkor sem elég az idő, ha a csemete napközis.

Hogyan tartatják be a nevezett előírásokat az iskolában? Úgy, hogy a gyerekek be vannak zárva oda. Nem túlzok… Szülő nem lépheti át majdnem négyig a kaput, az be van zárva, és portások őrzik. Maximum befizetni mehetünk a gazdasági irodába, de akkor is szemmel tartanak minket – nehogy esetleg az osztálytermek felé tévelyegjünk közben, és „elraboljuk” a saját gyerekünket.

Hogy van-e kibúvó a szabályozás alól? Attól függ, hogy vesszük. Egyrészt év elején ki kell tölteni egy kötelező nyomtatványt, hogy a hét melyik napján mikor kívánjuk hazavinni a gyerekünket. De hiába is írjuk be a korábbi időpontot, „nemúgyvanaz”… Minden áldott nap külön kell kérvényezni, ha a gyermeket előbb hozzuk el, mint a fél négy. Tele van az üzenő füzet. Sajnálom a napközis tanárt, mert harminc gyereknél kell valahogy fejben tartania, hogy mikor megy haza. Hiszen a gyermekért nem mehetünk be a kapun – zárva van - , a tanár kiküldi őt a leírt időpontban. Már ha szegénynek sikerül összelogisztikáznia, hogy milyen időpontot kértünk. Ha nem, akkor csak várunk és várunk, s reménykedünk, hogy majd csak előkerül a gyerek.

Hátrányba is kerültünk emiatt – sem az iskola, sem a tanárok nem örülnek neki, hogy renitensek vagyunk. Minek kell kiragadni a gyereket a közösségből, ugye… És pluszmunkát csinálunk a tanároknak. Nem direkt - ha bemehetnénk a gyerekért, nem lenne pluszmeló. De inkább körmölünk nap mint nap kérelmet a füzetbe, mert nem örülünk, hogy a napközi sokszor mesenézéssel telik. Itthon pedig vár minket a tanulnivaló. Tudom én, hogy kell a gyereknek a lazítás, de én nem örülök, hogy rendszeresen képernyő elé ültetik a gyerekeinket még az iskolában is.

Egy szó mint száz, furcsa érzés az iskolai zárt ajtók előtt várakozni, mint valami börtönnél, mert nem mehetünk a gyerek közelébe a kiírt időpont előtt. Biztosan így kell lennie? Sajnos én nem látom, mi ebben a jó, mert szerintem nem kedvez a gyereknek, nem kedvez a tanárnak, és nekünk szülőknek sem.