Északon, ahol még a Guinnesst is fontban mérik

Vannak helyek, amelyeket a nemrég történelme annyira megbélyegzett, hogy már csak erős fenntartásokkal merünk hozzájuk közelíteni. Belfast tipikusan ezek közé tartozik. Az ír katolikusok és a brit fennhatóság közti ellentét azonban mára szinte a múlté, de a rossz híre megfertőzte a fővárost. Pedig jelene ennél többet érdemel. Ennek jegyében átugrottam Dublinból, hogy rájöjjek milyen is az írek közt sörözni az Egyesült Királyságban. Arrafele északír fontban mérik az életet, alapból az angolszász konnektorok uralkodnak és az esernyő mindennapi viselet. Na meg persze a Titanicot is itt gyártották. Bár annak tragédiája nem az északírek hibája, hiszen - elmondásuk szerint - a kapitány angol volt, a navigátor skót a jéghegy meg kanadai. Ennyit a helyiek büszke, de kicsit önironikus öntudatáról. Bár külön dicséret jár azért, mert a belfasti George Bestről nevezték el az egyik repterüket(!), aki kétségkívül a világ legjobb, alkoholista futballsztárja volt.

Sörben az igazság

Belfast, az egykori nagy ipari központ barátságosan fogad minden vándort. A sok idetévedt vásárlóturistát éppúgy, mint a helyi, impozáns egyetem ösztöndíjast. Az első jelekből levehető, hogy nem itt fogja az ember lejárni a lábát városnézéskor. Egy szerethető, kis ország(rész) fővárosában marad az örökzöld ír program, a kocsmakúra. Az ott jártamkor mindenfelé beharangozott Guinness nap leragadt annál, hogy olcsóbb volt a sör. Ez is csak egy kiváló alkalom arra, hogy akik egyébként is isznak, vagyis mindenki, az 1759-ben született “alkotót” 17.59-kor tényleges indokkal köszöntsék egy frissen csapolttal.

A helyi nevezetességek azonban könnyen megtréfálhatnak bennünket, mivel eléggé messze vannak a központtól. Nyugodtan adjuk a fejünket egy turistabuszozásra, elvégre akkor jobban megérthetjük a sokat emlegetett konfliktusokat is. A 70-es, 80-as évek tévéhíradóiból ismert protestáns Shankill és a katolikus Falls negyedek eléggé megdöbbentőek, még felkészülten is. A két rész között a mai napig is áll, jelzésszerűen, egy több méter magas, szögesdróttal megerősített fal, a Peace Wall, ami több kilométer hosszan húzódik a házak között. Habár az angol katonák kivonultak Észak-Írországból és már nyugodtabb az élet, a mindennapok szintjén megy még néha a szóbeli adok-kapok. Riasztónak hat, ahogy a sok ír felirat és tradicionális kocsma után egy brit jelképekkel agyondíszített, emléktáblás negyed, amely egészen idegen testként simul Belfastba. Az idegenvezetőm szóviccei csak hellyel-közzel tudták oldani bennem a hangulatot az egykori merényletek emléktáblái után. Miközben nem messze tőlük az erősen baloldali IRA anti globalista falfestményei virítanak. A kedvencem az, ahol az iraki invázió és a kubai embargó miatt Busht alázzák a helyiek. Vicces és bizarr élmény.

Vissza a természetbe: az Óriások nyomában

A hangulatos, kedves városi séta és az elgondolkodtató buszozás után kiemelendőek a neves Bushmills whisky gyáron kívül Észak-Írország természeti kincsei is. Aki teheti, pattanjon kocsiba, mert a tengerpart meseszép. Kétféle állandó túrát szerveznek a helyiek. A Carrick a rede kötélhíd inkább, mint kis, természeti szigeteket összekötő kuriózum funkciónál. Igazi különlegessége maga a táj, amely körülveszi. A világörökség részét képező Óriások útja azonban kihagyhatatlan. Gyakorlatban ez egy olyan mesebeli vidék, ahol lávaműködések miatti oszlopok egy része ösvényt formáz, magasságuk a tenger felé haladva csökken, olyan, mintha egy hatalmas lépcsősor vezetne a tengerbe. A megszilárdult lávaformációk jól jelzik, hogy a teremtőnek volt humorérzéke. Habár a látványosságoknál mindennek megkérik az árát, de garantáltan egyedi élményt kapunk.

Belfast igazi kis ír, pontosabban északír kuriózum. Helyes, könnyen bejárható város, ahol kevés múzeum, néhány jobb klub és megannyi pub várhat ránk, ha rászánjuk magunkat a nagy útra. Üdítő színfoltja a térségnek, mostoha múltja ellenére is. Az Ír-sziget Dublin melletti ékköve. Kellemes hosszú hétvégei program.