Menü

Társfüggőség, avagy kodependens kötődés a kapcsolatainkban

A társfüggőséget, mint fogalmat a hétköznapokban azokra a személyekre szoktuk használni, akik a párjukhoz függő módon kötődnek. Tágabb értelemben azonban a szakma bármely kapcsolatra használja, ahol a személy – addiktív kötődésben – szinte belefonódik a másik személyébe, így saját énképe, személyisége és problémái háttérbe szorulnak.

Lehet például ez a kapcsolat egy szülő-gyermek kötődés is. A társfüggő esetén nagyon fontos aspektus a kontroll is, hiszen az alárendelődés mellett kényszeresen próbálják kontrollálni a másik személyt, annak viselkedését. Addiktológiai szemléletben minden szer- vagy viselkedésesfüggő személy mellé tartozik egy (vagy akár több) társfüggő pár, családtag, aki kitart mellette a függőség ellenére is.

Mi van a társfüggő személyiség hátterében?

A társfüggőség kialakulásának hátterében gyakran fellelhető egy diszfunkcionálisan működő család, ahol előfordult fizikai és/vagy érzelmi elhanyagolás, esetleg bántalmazás, a szülők szerfüggősége, vagy pszichiátriai betegsége. Emiatt a szülő nem volt elérhető sem érzelmileg, sem fizikailag a gyermek számára, nem tudta szükségleteit kielégíteni, ezért a gyermek fejében egy kockázatos és instabil családi kép alakult ki.

Felnőtt korban ezt a személy akaratlanul bár, de “leutánozza”, és az elvesztéstől való félelem következtében függő módon kezd kötődni.

A tapasztalatok szerint inkább nőket érint ez a probléma, de idejében felismerni elég nehéz, mert az alapvető női és anyai eszköztárba tartozik a gondoskodás, áldozatvállalás. Akkor ismerhetjük fel ennek kártékony oldalát, ha ez a viselkedés már minden mást elhomályosít, és a kapcsolat résztvevője a boldogtalanság ellenére is mindenáron menteni próbálja a kötődését. A társfüggőség tehát mindkét fél (a a társsfüggő és a függő) életminőségét rontja.

A társfüggőség jellemzői

Saját magát háttérbe szorítja, nehezen képviseli az érdekeit.

Elképzelhetetlen, hogy ne tartozzon valakihez, fokozott az elhagyástól való félelme, emiatt a kapcsolataiban elviseli a folyamatos bántásokat, bántalmazásokat, negatív kritikákat.

Túlzott felelősségérzetet érez családjáért, kapcsolódásaiért, s emiatt kényszeresen, sokszor erőn felül megtesz mindent mások fizikai és pszichés jóllétéért, háttérbe szorítva ezzel saját szükségleteit.

Látszólag konfliktuskerülő, azonban akaratát sokszor manipulációval éri el (pl. nem azt mondja, amit gondol, vagy hazudik akkor is, amikor igazat is mondhatna).

Lételeme a kontroll, a helyzet, más személyek irányítása, s nem tudja elképzelni, hogy az ő irányítása nélkül is működhetnek ezek.

Magát áldozat szerepben látja, de a megmentő-üldöző-áldozat játszmát működtetik folyamatosan. Megmentő, amikor a függő személyt segíti (például megold helyette dolgokat, szerhatás alatt hazaviszi, ellátja, stb.), s ezzel akár kiszolgálja függőségét. Üldöző, amikor próbálja a függőt rávenni a változásra és folyamatosan negatív kritikával illeti az életminőségükkel kapcsolatban (pl. “Te tehetsz róla, hogy itt tartunk…”). Áldozat pedig, amikor úgy tekint magára, hogy ő csupán a dolgok és a helyzet elszenvedője, illetve hagyja, hogy a függő bántsa. Ebben a játszmában a függő is felveheti bármely szerepet, s ezt tetszőlegesen kombinálhatják.

Gyakran érez dühöt és bűntudatot a származási családban történtek miatt, amire nem volt befolyása. — Ezt a dühöt és a jelen addiktív kapcsolatban megélt negatív érzéseket próbálja elnyomni, ami egy darabig sikeres lehet, de egy idő után általában dühkitörés révén jönnek a felszínre. A kodependens személy ettől szenved.

Megjelenik az intimitás iránti vágy és az attól való félelem is egyben, s emiatt gyakoriak a szexuális problémák is.

Egyszerre tagadja saját maga és a kötődési személy problémáját, mert szégyelli azt — emiatt gyakran elszigetelődik, szociális és családi kapcsolatai ellaposodnak, megszűnnek. Előfordulhatnak hangulatzavarok (pl. depresszió).

Fontos a felismerés és a segítségkérés

A társfüggőség egy folyamatosan előre haladó és súlyosbodó probléma, mely megfelelő beavatkozás és kezelés nélkül kontrollálhatatlanná és veszélyessé válhat, ezért mindenképp fontos a segítség kérése.

A változás útjára való lépés első aspektusa, hogy tudatosítjuk azt az egyszerű alaptételt, amit valószínűleg tudunk, csak hajlamosak vagyunk elfelejteni: “Mindenki saját magáért felelős és nem akarhatunk jobban változni, mint a másik!”

A túlzott engedékenység nem tesz jót

Mennyi engedékenység fér össze a gyerekneveléssel? A humánus nevelésnek része a „megengedés”, tehát az a szülői magatartás, hogy nem teljes mértékben kontroll nélkül, de viszonylagos rugalmassággal engedjük érvényre jutni a gyerek akaratát. Az engedékenység nem egyenlő a megengedéssel. A „megengedés” önmagában még nem valami nagylelkű dolog, hanem elvárható valakitől, aki nem kívánja rabságban tartani a másikat.

A disszociatív személyiségzavar jellemzői

Az általános eset az a disszociatív személyiségzavar esetén, hogy az egyik személyiség tisztában van a másik jelenlétével, ismeri, és ezzel együtt tud élni. A másik kialakult személyiség a legtöbb esetben teljesen mások a személyiségjegyei is.

Vattacukor szülők – egy családi viselkedésminta

Sokféleképpen módon nevelhetjük gyerekeinket, lehetünk szigorúak, engedékenyek, megalkuvók, igazából bármilyenek. Általában gyereke válogatja, hogy mi a legjobb, de vannak viselkedésminta típusok, amibe általában beleillünk. Nézzük, mit jelent, ha valaki vattacukor szülő típus!

A társasjátékok fejlesztő hatása

A sok pozitív hatása mellett a társasjáték türelemre és együttműködésre is megtanít, ráadásul szórakoztató formában, arról nem is beszélve, hogy sok szülő számára mintegy joker tevékenység a borús, esős napokon, amikor nem lehet szabadtéri programokkal lekötni a gyerekeket.

Az egyéni boldogság kérdése. Tanulható-e a pozitivitás?

A boldogságkeresés napjaink egyik legaktuálisabb témája, jóllehet sokszor nem a legideálisabb helyen és módon keressük ezt az állapotot. A pozitív pszichológia irányzata tudományos módszereket alkalmazva foglalkozik az elégedettség témakörével. Viszont egyéni szempontból mindez jóval kevésbé elméleti dolgokon múlik, mintsem a mindennapi cselekedeteinken, interakciókon.