A nonverbális nevelési trükkök, amikkel segítheted a mindennapokat

Ahány ember, annyiféleképpen neveljük a gyermekeinket. Az elvek mindenkinél mások, de egy dologban mind egyezünk, az pedig a testünk kommunikációja.

A szülők döntő többség tudja, hogy mennyire kimerítő tud lenni egy-egy hosszabb magyarázat, könyörgés vagy vita a gyerekkel, főleg, ha nem egy gyerek van, hanem több. Sokszor viszont nem is a szavak döntik el a helyzetet, hanem az, amit a testünkkel kommunikálunk. A nonverbális kommunikáció, vagyis a testtartás, az arckifejezés, a hangszín és a mozdulatok legalább annyira fontosak, mint a kimondott mondatok. Sőt, gyakran hatékonyabb fellépést adnak, mint a szavaink.

A gyerekek ösztönösen olvassák a szülők testbeszédét, az ő idegrendszerük rendkívül érzékeny a szülők érzelmi állapotára. Először is fontos a testtartás. A lehorgasztott váll, a bizonytalan mozdulatok vagy a tétova gesztusok azt üzenik: „nem vagyok biztos magamban”. Ezzel szemben egyenes háttal, nyugodt, megfontolt mozdulatokkal sokkal könnyebb rendre inteni egy gyereket. A stabil jelenlét önmagában keretet teremt a mondanivalónknak.

A második a csend, ami igazán érdekes, mert azzal, hogy nem beszélünk, mégis kommunikálunk. Felesleges mindig rászólni a gyerekre, egy jól időzített szünet, egy jelentőségteljes pillantás (nálunk úgy hívják a gyerekek, hogy „anyanézés”) sokkal hatásosabb lehet, mint a sokadik ismétlés. A csend egyfajta tükör, a gyerek érzi a felelősséget, és gyakran magától korrigálja a viselkedését. Fontos a testi megközelítés folyamata is. Például ha egy gyerek kezd kizökkenni, mondjuk egy hiszti helyzetből, esetleg túlpörgött, hangos vagy ingerült, nem feltétlenül kell fegyelmezni. Néha elég, ha lassabban közelítünk hozzá, halkabban beszélünk, vagy mellé térdelünk. A testünk ritmusa átadódik. Amikor mi lassítunk, ő is lassítani fog. Elengedhetetlen, hogy a gyerek azt érezze, figyelünk rá.

Elég, hogy ha egy pillanatra megérintjük, vagy csak szemmagasságba helyezkedünk vele szemben. Lehet mutogatni, ami egy képi megjelenés, például amikor még kap két percet a játékidőhöz, akkor elég két ujjal mutatni. Ezek a mozdulatok jobban megmaradnak a memóriában és nem mellesleg előre jelzik mi fog történni, azaz lejár az idő. Ne feledkezzünk meg a mosolyról, ami nem csak a boldogság és kedvesség mutatója lehet, hanem bizalmat kelt és azt is közvetíti a gyerkőc felé, hogy nyugi, a probléma megoldható.

Végül pedig, amit sokan elfelejtenek, hogy a viselkedésünk példa a gyerekek számára. Amikor kiabálnak, elég csak halkan megszólalni a szülőnek. Egyrészt azért fog halkítani a gyerek is magán, mert nem hallja, amit a szülő mond, másrészt azt érzi, hogy a példát követni illik és elcsendesedik.

A nonverbális jelzések közvetlenül hatnak a gyerekekre, azaz megnyugtatnak, irányt mutatnak vagy kereteket adnak. Amikor a testünk és a szavaink összhangban vannak, sokkal kevesebb konfliktussal és vitával fogjuk szembe találni magunkat.