Idősek Világnapja: fiatal lelkek

Október 1-jén ünneplik az Idősek Világnapját. Ebből az alkalomból gondoljunk rájuk kicsit másképp: fiatal, kortalan lelkekként. Hiszen ha a test, az évek száma változik is, a lélek valóban kortalan. Ez nem csupán egy közhely, ennek a korosztálynak is hasonló érzéseik vannak, mint fiatalabb embertársaiknak.

A kortalan lélekról szóló frázist szinte mindannyian ismerjük, mégis kevesen veszünk róla tudomást. Valamiféle kimondott, vagy ki nem mondott közmegegyezés alapján úgy véljük, öregnek lenni, "az egészen más". Pedig sok szempontból nem így van. Többen is ismerik annak az idős, látszólag demens úrnak az ápolókhoz írt levelét. A kis írást csak a bácsi halála után találták meg, és teljes döbbenettel fogadták, hisz úgy tudták, az idős úr már szellemileg teljesen leépült. Nos, ha beszélni, átlagos módon kommunikálni nem is tudott, az biztos, hogy volt egy tiszta pillanata, amikor erről írt gondozóinak. Felmerül tehát a kérdés: az idős ember másként érez, vagy éppen ugyanúgy, csak nem beszél róla és nem hallgatják meg? Íme néhány vélemény egyenesen tőlük az élet különböző területeiről, hogy jobban bepillantást nyerhessünk a gondolkodásukba.

"Igaz, hogy hetven felé közelítek, de szeretnék szerelmes lenni. Jó lenne egy társ, akivel elmehetek moziba, színházba, mert ez mind érdekel engem. Fiatalos vagyok, az unokám megtanított internetezni, használom az okostelefont is, csetelek meg mindent. Szóval egy nem fiatal, de fiatalos barátnak örülnék. Nem muszáj már együtt élni, én kialakítottam a környezetemet kényelmesen. Szeretem a lakásomat, költözni már nem szeretnék. De szép lenne néhány estét valakivel eltölteni, sétálni, beszélgetni, ölelkezni." (Mária, 68)

"Olyan, mintha láthatatlanok lennénk a világ számára, és az emberek azt hinnénk, minket csak a betegségek érdekelnek. Sajnálom, hogy a kortársaim sokszor ezt az illúziót keltik a fiatalabbakban, és hobbijuk a gyógyszertárba menni, vagy az orvoshoz, de nem mindenki így van vele! Nekem például - hála Istennek - semmi bajom nincsen. Mondhatnám mondjuk, hogy a jó genetikán múlik, de szerintem inkább a jó gondolkodásom. Szeretek kirándulni, járni az erdőt-mezőt. Nem teljesítménytúrában, de azért általában tartani tudom a tempót a fiatalokkal. Nyugdíjas vagyok, de soha nem unatkozom, pedig nem ülök a doktorok rendelőjében! Inkább egy piknikpadon, ha már lehet választani." (Teréz, 71)

"Furcsa nekem, hogy még vissza lehet akár húsz - vagy legyünk optimisták, 30 - évem is, és máris temetnek engem, és úgy kezelnek, mintha holnap meghalnék. Elmondhatom, hogy nem tervezek ilyesmit. Igaz, hogy már nem kerékpározok, hanem inkább sétálok az unokámmal, valamivel óvatosabb lettem, és szeretem az állandóságot, a kiszámíthatóságot, már amennyire ez lehetséges ebben a világban, azért még nem készülök elpatkolni. Ha én nem készülök rá, úgy érzem másoktól sem szép, hogy készülnek rá, hogy nemsokára eltávozom. Jó esetben én csak vonattal kívánok eltávozni - az ország másik felében élő Pali fiamhoz járok rendszeresen. Szeretek vonattal menni, közben olvasok és keresztrejtvényt fejtek, meg nézem a tájat, nem lehet megunni. Szóval nem fogok még meghalni úgy érzem, tehát kezeljenek lehetőségként, ne pedig úgy, mint aki holnap megérkezik a végállomásra. Furcsa, hogy így kell még leélnem több évtizedet, hogy közben a halálomat várják." (István, 74)

"Lehet, hogy látszólag öregesen élünk Marikámmal. Bocsáttassék meg nekünk, majd' 40 éve esküdtünk meg. Itthon vagyunk sokat, televíziót nézünk és bevásárolunk. Mondjuk mi a természetfilmeket kedveljük, és nem nézünk olyan felháborító sorozatokat, mint a kortársaink, mert bomlasztja az elmét, amit mi inkább szeretnénk fiatalosan tartani, hogy a gyerekeink, unokáink még sokáig örülhessenek nekünk, és ne tegyünk terhet a vállukra. Műveljük a kis kertet, gondozzuk a gyümölcsfákat. Hát tessék elképzelni, hogy nekem éppen olyan fontos még ma is, hogy mit mond a Marika, mint amikor fiatalabbak voltunk. Ha vitatkozunk, egykedvűvé válok, és ha békességben, kézenfogva vagyunk, akkor még a borongós napok is szebbek. Ez már nem lángoló szerelem, de az nem is hiányzik. Viszont nekem, nekünk "nem mindegy, hogy mi van". Azt hiszi a fiatal generáció, hogy eddigre már annyira megunja egymást férj és feleség, hogy nem számít, hogy mit mond a másik. Hát éppenséggel számít, és szerintem ez így van rendjén. Tessék csak nevetni, múltkor még féltékenységet is éreztem. Nem gondoltam, hogy a Gézu majd lecsapja a kezemről az asszonyt, mert nálunk még más erkölcsök vannak érvényben. De attól, hogy hatvanon túlvagyunk, még vagyunk ám úgy, mint korábban!" (András, 62)

Láthatjuk tehát, hogy az öregedéssel nem fagy be a lélek a testbe, az érzések, az érzelmek nem változnak, még ha az életkörülmények szerint valamit alakulnak is. Nem volna baj, ha ezzel tisztában lennének a fiatalabbak. Ha tudnák, talán nem ijesztené meg őket annyira az öregség. Talán nem csak azért akar mindenki fiatalabbnak látszani, mert ez a trend, ez az elvárás. Hanem azért is, mert fel akarják hívni a figyelmünket valami nyilvánvalóra: hogy egy ráncosabb, éltesebb testben is épp olyan lélek időzik. Amennyiben így kezelnénk az idősebb generációt, lehet, hogy nem nyílna szét ennyire az olló a nagyon öreges, valamint a túlzóan fiatalnak látszani akarók felé. Ehelyütt helyén tudnák kezelni a változásokat, ha nem vennénk mindent egy kalap alá, a testet és lelket is.