Menü

A valódi szelíd motorosok kálváriája

A Motorosok egy letűnt korszak tesztoszteronszagú fényképalbumának bűvöletével árulja magát. A színészgárda pazar: a tüneményes Jodie Comer a szerelmes főhősnő, az überkemény Tom Hardy a bandavezér, szexi ösztönember, a vágy tárgya pedig Austin Butler. A rendező Jeff Nichols (Mud, Take Shelder) dokumentarista alapossággal mutatja be a valódi „Szelíd motorosokat” azaz egy 60-as évekbeli Chicago-i motorosbanda fénykorát és átfordulását a bűnbe.

A film ritmusát gyorsan meg kell dicsérni, de kissé ez is a veszte. Az ilyen felépítésű sztorik felett eljárt az idő. Túlságosan lassú, karakterorientált, aprólékos. Mielőtt elveszne a mozi önmagában a színészek remeklése fenntartja az érdeklődésünk ebben a rettenetesen maszkulin alkotásban. Hardy minimál mimikája kifejezetten jól áll neki, bár kismilliószor láttuk már ezt az őrületet a szemében. Comer nagyon érzékeny a szerelembeeső háziasszony romantizáló szerepében, lehet összejön neki egy Golden Globe jelölés, én drukkolok. Butler, Elvis után immáron James Dean hasonmásként végig macsózza a mozit azzal a vonzó rosszfiús mosollyal, ami egyrészt becsábítja a hölgyeket a moziba, másrészt tisztán olyan hatást kelt mintha folyamatában keresné a szerepét.

Ami még ütős, az a részben brit!! készítőgárda helyi, amerikai akcentusa, maradjunk annyiban, hogy elkél a felirat mindenkinek. Az apróbb szerepekben feltűnő rendező kedvencek, mint például Michael Shannon (Oscar jelölés a Take shelderért) valamint Norman Reedus (Walking dead) simán megoldják, amit kell. A benzingőzös motorozás szabadságérzése, ez a morális és felnőttéválási anomália remekül átjön, mindez olyan mennyiségű cigizéssel társul a vásznon, hogy szabályosan köhögtem a moziban. Laza és aprólékos mesét tárnak elénk egy ellenkultúráról, amely felfalta gyermekeit, elsodorta a durva valóság és a Vietnam utáni amerikai társadalmi apátia. A motorok szeretete és a nagybetűs szabadság megélése már csak apró lábjegyzet maradt. A helyzet megváltozott. A vad Amerika domesztifikálódott, az erőszak maradt csupán az utak közösségi érzésre szomjazó árváinak.

Az aszfalt hercegeinek diszfunkcionális, de kétségtelenül vonzónak ható lázadásának puszta látleletét láthatjuk. Nagyon meglátszik a Motorosokon, hogy egy korabeli riportkönyv alapján készült. Egyszerre hiteles, de mint minden régi amerikai történet nekünk távoli is egyben. Hiába drukkolunk a hitelesen megjelenített szexista macsó szereplőknek érezzük a reális bukásukat és hogy állapotuk igazából nemcsak nem fenntartható, hanem kerülendő példa is. A varázs elmúlt, de azért érdekes képeslap ez a film a múltból, soha rosszabb mozis szombat délutánt.

Bob Dylan rajongósimogató amerikai folklórzene-fetisisztáknak

James Mangold az egyik legfelkapottabb amerikai rendező (Észvesztő, Logan, Az aszfalt királyai), aki ezúttal Bob Dylan pár, korai zenei évét álmodta vászonra, ahogy egy, a semmiből jött elveszett fiúból kezdetben folklórzenei sztár lesz majd később örök lázadóként kulturális jelenséggé, legendává válik. Az egyértelműen rajongóknak készült Sehol se otthon című mozi hihetetlen részletgazdagsága és jó zenéi ellenére is a legtöbb gálán csak jelölésekig vitte, nem véletlenül. Lássuk a részleteket.

Szemtől szembe: egy megunhatatlan klasszikus újra a vásznon

A zsaru-gengszter egymást kiegészítő kettősségének csúcspontja, a nálunk csak 1996-ban bemutatott 3 órás akcióeposz klasszikus, a Michael Mann által levezényelt Szemtől szembe. Itt a főhősök, akiket a zsáner két élő legnagyobbja, Al Pacino és Robert De Niro alakítanak, ugyanazon érme ellentétes, mégis egymással baráti, rokonlelkű oldalát jelképezik. A filmet most, az amerikai premierje szerinti 30. évfordulója alkalmából, rövid ideig újra műsorra tűzi digitálisan felújított (4K) változatban két budapesti mozi. Az egyik legjobb gengszter-, bűnügyi film, ami valaha készült.

Grecsó Krisztián élete stand-upban

Az Egy életem színházi előadássorozatban híres művészek mesélnek az életükről, a számukra meghatározó pillanatokról és történetekről. Ennek keretében Grecsó Krisztián, méltán felkapott kortárs író életrajzi stand-upjára voltam hivatalos pár napja az Átriumba, Budapesten. Beavatást nyertem a költő munkásságába, kalandos útjába a fővárosig és persze a szegvári gyerekkorának hol abszurd, hol kínos, de mindenképpen megmosolyogtató részleteibe. A remek hangulatú sírós, nevetős estről jöjjön egy élménybeszámoló.

Az utolsó tánc mindent megváltoztat

Az egykori szexszimbólum Pamela Anderson belenyúlt a tuti szerepbe, mikor eljátszotta Az utolsó showgirl vele egykorú, „kiöregedő” , magamutogató revütáncosát. A film meglepően jó kritikai fogadtatása mindenkit meglepett. Pedig egyáltalán nem érdemtelen a szakmai lelkesedés. Egy Coppola-palánta (a híres rendező unokája) levezényelte mozi sok ismert arccal (Jamie Lee Curtis, Dave Bautista) összeállt egy simán nézhető, beszélgetős művészfilmmé. A Las Vegas -i fények mögött is élnek emberek, akik igenis érdekesek, üzenik a látottak.

A dzsungel könyve örök

A dzsungel könyvét mindenki ismeri, a remek Kipling-sztorit a Pesti Színház álmodta újra Dés László (zene), Geszti Péter (dalszöveg), Békés Pál (szövegkönyv) segítségével. A zenés játékot 1996 januárja óta folyamatosan hatalmas sikerrel játsszák. Immáron én is beavatódtam ebbe a kultúrtörténeti jelenségbe pár hete. Jöjjön egy ajánló erről a megkerülhetetlen darabról, amiben a magyar színjátszás fiataljainak apraja-nagyja megfordult már az évek során.