Menü

A világ nyolcadjára is, ezúttal végleg megmenekül!

A 80-as évek egyik klasszikus tévésorozatából, igazi, profi mozis franchise épült ki szűk harminc év alatt. A Mission Impossible elvitt minket a világ összes tájára, lélegzetállító akció mutatványokkal tarkítva élhettük át a kémvilág minden rezdülését. Most eljött a búcsú ideje, Tom Cruise elköszön ikonikus szerepétől. A végső leszámolás, a záró része a két epizódra vágott történetnek, amely lekerekíti ezt a kém- és akciófilm egyveleget.

Amikor először - a hétköznapi internet használat előtti időben - láttam a moziban az első részt, nagyon izgalomba jöttem. Nem csak egy korrekt sorozat rebootot kaptam Brian De Palmától, hanem egy kissé kacifántos történetet, pár elképesztő látványelemmel. A folytatás John Woo-val a rendezői székben, sajnos egy tesztoszteronszagú macsószekvencia lett, amely kissé kilóg utólag nézve is a franchise-ból. Majd jött a Spielberg-replika, J.J. Abrams által karvezényelt harmadik darab, amely akciódúsan és stílusosan felvezette a főhős Katie Holmes-hasonmás párjának jövőbeli jelenlétét a vásznon. Innentől a megszokott banda kis változtatásokkal elvarázsolt minket. Ving Rhames programozója vagy Simon Pegg poénjai csak hab voltak a tortán.

Az utolsó, összefoglaló történetet a már több részt is összehozó McQuarrie (lásd még Top Gun 2) és persze a producerként is mindent kontrolláló Tom Cruise tárta elénk. A végső leszámolás eljutott a mozikba és most már tényleg záró darab, ahol hőseink egy mesterséges intelligencia programmal nézhetnek farkasszemet. Kérdés, hogy a megalomán, sok százmilliós költségvetés meg a megszokott stáb klasszikust alkotott-e, vagy csak egy korrekt hattyúdalát a brandnek?

Sajnos inkább az utóbbi. Hiába tanítani való a fényképezés, az akció részek már nem olyan jó ritmusúak, inkább illenének a film világmegmentő jellege miatt egy Marvel filmbe. A zene túl visszafogott, az igazi történetbeli csavarok is hiányoznak. Ami viszont abszolút szívmelengető, hogy az előző epizódokból bátran nosztalgiáznak. Viszont ez az új nézőknek adhat némi idétlen hakni jelleget. Fontos leszögezni: a hetedik, közvetlen előzmény epizód megtekintése nélkül is élvezhető mozi született, ahol jobb híján egy jó félórán keresztül a szánkba rágják mi történt eddig.

A konkrét, mostani film amúgy is helyenként a majd háromórás játékideje alatt mind a remek akciók, mind a feszültség terén meg-megbicsaklik, már csak annak okán is, hogy a világ vége tudva levően el fog maradni. Nekem jobban bejött anno a kémes sztori jelleg, ahol sose tudtuk mi fog történi, mint ez a Tom Cruise-féle, Amerika kapitány-szerű nemzetközi csapat versenyfutása az idővel és a Mission Impossible filmek megszokott, bejáratott paneleivel. De nincs nagy baj, a puzzle elemek így is a helyükre kerültek. A világ újra megmenekült, a mesterséges intelligencia meg veszélyes. Köszi Tomi, vettük az adást!

Egy tündérmese örök nosztalgiája

Imádtuk Julie Roberts és Richard Gere párosát a 90-es évek nagy romantikus klasszikusában, a Micsoda nőben. Aki nem akarja ismét rongyosra nézi a filmet, annak adott a Madách Színházban újraalkotott musicalváltozat. Érdekesség, hogy a zenei világért eredetileg Bryan Adams felelt. A non-replica, sajátos magyar változat jobb szöveget, kellemes hangulatot és folyamatos pörgést ígért Szirtes Tamás rendezése. Nézzük sikerült-e?

Minden családban van egy örökség

Sajnos a legkifinomultabb, nyugdíjasokat érintő átverések aranykorát éljük. Erről és egy diszfunkcionális család dinamikájáról írt egy remek forgatókönyvet Tasnádi István de hosszú, hosszú évekig nem talált finanszírozóra, így a Vígszínháznak készített színdarab lett belőle (Apa szeme fénye címmel). Azonban hála istennek a pszicho-thriller kamaradarab filmként végül alig 2 hét forgatással, rengeteg kreatív megoldással elkészült, és immáron vezeti a honi nézői listákat. Vajon Mucsi apakaraktere vagy az ezer éve együtt szereplő Molnár Áron, Lengyel Tamás fiatal páros közti összhang ennek az oka vagy a film erős, kissé tabusított témája?

A férfiak is tudnak magukon nevetni!

Az egykor Bafta (angolok Oscarja) és számos más európai filmdíjat bezsebelő, 1997-es Alul semmi brit-amerikai közismert vígjátékot is elérte a humoros emberdrámák evolúciója, színpadra álmodták. A magyarországi ősbemutatót elkövető Thália Színház még bőszen műsorra tűzi a hat sheffieldi munkanélküli pasi kálváriáját ahogy férfi sztriptízzel próbálnak egy kis pénzt szerezni és egyúttal visszaszerezni önbizalmukat. De vajon a remek alapanyag, a vicces jelenetek, Szabó Győzővel a címszerepben élvezhető-e a mai kor színpadán?

A tomboló csend anatómiája

Csehov Sirálya igazi klasszikus. Régóta finomra hangolja lelkünk az orosz vidék és az egyetemes hétköznapjaink dilemmáira. A roppant tehetséges grúz rendező, David Doiasvili által levezényelt feldolgozása a Vígszínházban emberpróbáló, 16-os karikás, majd három és fél órája hatalmas energiákat mozgat meg, miközben tradicionálisabb vonalvezetőségűnek definiálja magát. Nézzük, mennyire sikerült.

Igazából színdarab

A robotika és a mesterséges intelligencia emberi érzelmi kalandokba keverése hálás téma volt már a 90-es évek végén is. A brit Sir Alan Ayckbourn világsikerű színdarabjának tavaly téli, Pesti Színházbeli magyar bemutatója nem kerülte el a honi műértő színházszeretőket. Az Igazából komédiában egy robot színész pergő öntudatra ébredését követhetjük végig remek karakterekkel, kiváló helyzetkomikai és improvizációs csomagolásban. Igazi csemege, rengeteg ötletes ruhával és díszlettel. A szerelem vajon felülírja a kibervilág törvényeit is?