Nagypapám emlékére

Nemrég volt nagypapám halálának évfordulója. A mai napig tudok sírni azon, hogy most nem vagyunk együtt. Mert amikor itt volt, nem fogtam fel igazán, hogy a kincs a lábaim előtt hever. Hogy micsoda igaz, őszinte odaadást kaptam tőle gyermekkoromban. Néhány komolyabb nehézség eltakarta a szemem elől. Mert hát ivott... Elég gyakran. Nem volt az a típus, aki tántorogva jön haza, vagy aki verekszik, inkább csak morgolódott, de azt is inkább a nagymamával. Gyakran emelgette a poharat, és járt a kocsmába (ahogy a klasszikus vicc alapján emlegettük, "a könyvtárba járt, elolvasni egy-egy verset"). Aggódtunk érte, és mérgesek voltunk. Végülis sem rajta, sem rajtunk nem segített az aggodalom, düh, tenni akarás, felháborodás.

Hiszen ő megbetegedett... agydaganat. Egy ismerősöm ott volt mellettem, amikor megtudtam a diagnózist, és azt mondta: sajnos az agyban lévő tumor a legkeményebb dió, hiszen fejben sok mindent lehet tenni a gyógyulásért, de ilyenkor pont fejben van a probléma. Az ismerősömnek ennyi szerepe volt az életemben, és azóta Papi is elment már.

Utólag könnyen okos az ember... Terapeutaként tudom, hogy gyakorlatilag nincs olyan gyász, ahol ne lenne jelen a lelkiismeret-furdalás is. Így nem is emésztem magam amiatt, amiket másképpen csinálnék, vagy jó lenne, ha mások másként csinálnák. Hiszek abban, hogy mi még találkozni fogunk, és hogy mit sem fog számítani akkor, hogy balra, vagy jobbra léptünk itt lenn, ebben az életben. Azzal is tisztában vagyok, hogy most azért tennék néhány dolgot másképp, mert tudatosabb vagyok, és rengeteget fejlődtem azóta.

Sőt, éppen azóta... Véletlen lenne? Vagy tőle is kaptam fenti segítséget? Nem hiszek a véletlenekben. De jó leírni, hogy mi az, amiben értékesnek és csodálatosnak tartom őt, és amiért csodálom a tetteit.

Nemrég mesélte a Nagymama, hogy Papámnak csodájára jártak, mert nagyon szeretett a gyerekekkel foglalatoskodni. Eszméletlenül örült, amikor a gyerekei megszülettek, és ugyanezzel az örömmel foglalkozott velük. Almát reszelt nekik, megetette őket egy olyan korban, amikor még csak a nők gondoskodtak a gyerekekről. Mindenki meg volt döbbenve. Talán tovább akarta azt adni, amit ő nem kapott meg - javarészt egy gyermekotthonban nevelkedett, ahová anyja adta be, és ritkán vitték haza. Bizonyosan nem az anyjától örökölte a gyermekszeretetet - a dédit én csak tíz éves koromban ismertem meg, noha a szomszédos településen lakott, nem volt rám különösebben kíváncsi. Nem akarok ítélkezni felette, mindenkinek megvannak a miértjei.

Ha Papi a mai korba, más családba születik, talán óvóbácsi lesz belőle, vagy tanító... Így azonban vasutas lett, és gyermekszeretetét gyerekével és unokáival élte meg. Örülök, hogy az egyik lehettem közülük, mert nem sok ilyen nagypapa van! Tényleg gondoskodó volt. Szeretett főzni, és senki sem tud nála jobb slambucot (lebbencsleves), heprecsórét (krumplis-hagymás serpenyős étel), krumplistésztát vagy papasót (paprikás-borsos vegeta, saját fűszerkeverék) készíteni. Mindezt nagyon szerettem, de a legjobb az volt, hogy játszott velem. Kevés felnőtt tud így játszani, együtt lenni a gyerekkel. Rajzolt nekem, társasjátékot készített, sakkozott, kártyázott velem, játszótérre vitt, és együtt fejtettük a rejtvényeket a Fülesben. Hogyan volt ennyi türelme, energiája, odafigyelése, hogy ilyen elmondhatatlan odafordulással forduljon a gyerekek felé? Nem tudom, úgy vélem, ezzel csak születni lehet, ez egy isteni adottság. Hozott-vitt a kerékpárján, és még a dombokra is feltekert velem úgy, hogy ültem a csomagtartón. (Ma már nem ülnek ott a gyerekek - nem biztonságos, de milyen kár, mert én annak éreztem, ahogy szorosan átöleltem a kissé pocakos derekát. Teljesen biztonságban voltam.) Igaz, elvitt a kocsmába is, de nem bántam. Nem láttam rajta, hogy ittas lenne, de kaptam csokoládét, vagy hajtogatott nekem valamit újságpapírból, játszottunk a gyufával...

Máig az orromban érzem a társasházi tároló illatát, ahol a szerszámait, a kerékpárját, és a befőttjeit tartotta, azokat a finom savanyú uborkákat, amik oly finomak voltak a paprikás ételekhez. Gyakran lement ide, én egyedül magadtam a lakásban, de mindig jól elvoltam így, nem bántam. Egy alkalommal soká nem került elő a tárolóból, és aggódni kezdtem - leszaladtam utána a lépcsőházban, melynek lépcsőjén egyébként annyit játszottam. A tároló zárva volt, ő pedig sehol... Kétségbe estem. Nem jutott eszembe, hogy hol lehet - elugrott egy fröccsre, vagyis elnézést, versre a könyvtárba. Végül hazajött, én pedig megnyugodtam - a kis ijedelmen kívül nem esett bajom. Ha szólt volna, hová megy, még ennyi sem történt volna, régen bátran egyedül hagytak nagyobb forma gyerekeket, amit most a XXI. században felelőtlenségnek bélyegeznek.

A húgommal szintén sokat foglalatoskodott. Játszottak, tettek-vettek az udvaron, és a kis angyalka kérésére békákat fogdostak egy vödörbe - testvérem százszor megnézte egymás után a Vuk békás jelenetét, és élőben is rajongott értük. Nagymama legnagyobb megdöbbenésére, aki nem tud ennél elrettentőbb állatot elképzelni. Őt is vitte a kocsmába, de annak már nem örültem. Milyen példát mutat a gyereknek? És veszélyes is lehet! Aggódó nővérként a saját élményeimet régen elfelejtettem.

Papi nem volt egy szószátyár típus, ez inkább már felnőttként derült ki számomra. Ha beszélgetni próbáltam vele, nem jártam túl nagy sikerrel. Emiatt el is távolodtunk egymástól. Most már le tudom fordítani - ő inkább a minőségi idő, mint a szavak embere volt. Amennyiben most lennék vele, valamilyen közös időtöltést választanék. De én azt érzem, több volt benne, mint amit elmondott, és az iváshoz is ez vezetett, a gyermekkori fájdalmakon túl. Csak nem tudta kifejezni, mert nem ez volt az ő útja. Soha nem is szólított a nevemen - számára furcsa volt ez a francia eredetű név, amit szüleim bölcsen adtak nekem, érezve, hogy egy magyaros név nem illene hozzám. Ő úgy hívott: "Katyi". Ha egyáltalán néven szólított. Mert mondom, nem ebben tűnt ki, de amiben kitűnt, abban kivételes csillag volt, sőt csillag Ő most is, csak már máshol ragyog.

Őt láttam először annyira kutyát szeretni, hogy valóban hűséges társként tekint az állatokra. A miénk mindig boldogan kísérte őt a kocsmába, pedig csokit sem kapott :) Most kutyamániás vagyok. Amikor már haldoklott, megkérdeztem tőle: milyen kutyánk legyen, fekete vagy fehér? Azt mondta, ilyen is-olyan is. Most egy fehér kutyám van, fekete foltokkal, fülekkel, és barna arcberendezéssel.

Az esküvőmet sajnos már nem érte meg. Ő korán ment el, én később házasodtam. De Nagymama ráírta a képeslapra és a borítékra is: Mamától és Papától. Eltört nálam a mécses, amikor ezt megláttam, annyira a szívembe hatolt a hiánya. Hamar megvigasztalódtam aztán, mert igenis segít, hogy most egészséges lélekként, távol italtól, betegségektől létezik valahol máshol. Hogy a halál után nincs semmi - ezt a gondolatot meghagyom a materialista szemléletű embereknek. Szepes Mária írta a Vörös oroszlánban, hogy "az ateizmus és a materializmus éppen olyan szenvedélyes, dogmatikus hit, mint az ellenkezője". Nem hinni semmiben? Ilyen nem létezik. Akkor abban hiszek szenvedélyesen és megingathatatlanul, hogy nincs semmi. Ez nekem sosem sikerült, de nem is bánom. Rengeteget gondolkodtam ezen gyerekkoromban. A semmiből jönnék? Az milyen, nagy, üres, feketeség? Hogyan lesz a semmiből valami? S hogyan lesz a valamiből semmi? Hogyan kell elképzelni, hogy ha egyszer vége az életnek, akkor megszűnök létezni, ez a sok érzés, gondolat, mind-mind kitörlődik, mintha sose lett volna? Bármennyit törtem rajta a fejem, nem tudtam ezt elképzelni. Dehát néha a gyermekek többet tudnak, mint a felnőttek... És ezzel Papi is pontosan tisztában volt.

(A képek illusztrációk.)