Izomláz, szeretlek!

Az egy dolog, hogy sportolunk, és adott esetben az nehéz, megerőltető. Ott általában egy belátható időtartamról van szó, tudjuk, hogy nagyjából meddig tart még az edzés, hány lábemelés van vissza vagy hány kilométer. Ezzel tudjuk is bíztatni, kitartásra késztetni magunkat.

Igen ám, de van egy komoly „mellékhatása” a sportolásnak, ami nem is annyira mellékes, ez pedig az izomláz. Azért nem mellékes, hiszen jóval több ideig tart, mint az edzés, általában napokon át, aztán mire elmúlna, jön a következő alkalom…

Kezdőként írt edzésnaplóm újabb fejezete következik, az előzőt ITT olvashatjátok.

Persze nem minden edzésformánál ilyen erős és jelentőségteljes az izomláz, és ahogy egyre edzettebbé válunk, a mértéke csökken. Mivel én szép tónusos testre vágyom, így súlyzós edzést választottam, ott pedig nem árt jó barátságot kötni ezzel a mellékhatással.

Hogy lehet-e tenni ellene valamit, erről megoszlanak a vélemények. Az edzőm szerint mértéke jelentősen csökken, de teljesen nem szűnik meg. Ezzel végülis nem mondott újat, hiszen senkit sem láttam még, akinél egy jó kis lábnap (a lábra dolgozó edzésnap – a szerk.) utóhatás nélkül hagyott volna. Lehet persze, sőt KELL is nyújtani meg bemelegíteni, ami csökkenti az izomlázat (persze nem csak ezért fontos), egy barátom pedig agykontrollal előzte meg egyszer az izomláz másnapi bejelentkezését.

No de aki rendszeresen sportol, és olyasmit edz, ami tényleg igénybe veszi az izmokat, az szokjon hozzá új testi lakótársához, az izomlázhoz! Személy szerint én ezt tervezem. Megtanulok jógázni, hogy a mértékét csökkentsem, valamint „nyújtóztassam” az izmaimat és a belső izomrendszeremet is erősítsem, ami viszont nem látványos, de fontos. S emellett megpróbálom átalakítani a gondolkodásomat és a hozzáállásomat az izomlázhoz, ami sokáig visszatartott, elrettentett a komolyabb sporttevékenységektől – mondván ki akar állandóan napokig fájdalmakkal küzdeni?

Egy barátnőm viszont elmondta azt a tanulságos mondatot, hogy ő kifejezetten SZERETI az izomlázat, mert akkor érzi, hogy tett valamit. Akkor még úgy néztem rá, mint egy földönkívülire, de most igyekszem megfogadni a szemléletét. Miután annyit vártam, gondolkodtam, hogy végre sportolni kezdjek, tényleg jó érezni, hogy van hatása annak, amit csináltam, még ha fájdalmas is.

S amikor nagyon elkeserednék, hogy a kanapéra sem tudok leülni fájdalom nélkül, akkor arra gondolok, hogy mennyire fájt a lelkem, amikor tükörbe néztem, s nem tetszett a látvány, hanem csak ostromoltam magam, hogy miért nem sportolok. Hogy nem volt kedvem strandra menni, nyaraláson bikinire vetkőzni, sőt lassan már tengerparti útra befizetni sem, mert ó jaj, hogy fogok nézni magamra, és mit fogok viszont látni a képeken?

Azt vallom, a lelki fájdalom sokkal rosszabb. Aki már érezte a bensőjét kínzó fájdalmat egy-egy szakításnál, amikor összeszorul a mellkasa és nem érez reményt, tudja, miről beszélek.

Nem jobb a folyamatos önmarcangolás és az elégedetlenség, mint az, hogy nem fájnak az izmaim. Akkor már köszönöm, de inkább az izomlázban, de testével elégedett nőt választom. Valamit valamiért!