Libalakoma, újbor és hiedelmek – Márton-napi hagyományok és népszokások

November 11-én országszerte a szárnyas fogásoké és az újboré a főszerep. Márton napjához azonban számos különleges népszokás és hiedelem kapcsolódik. De honnan erednek ezek a hagyományok, és miért éppen a liba vált az ünnep jelképévé?

Tours-i Szent Márton a kereszténység egyik legismertebb szentje, aki a mondák szerint 316-ban vagy 317-ben született a Római Birodalom Pannónia tartományának Savaria városában, a mai Szombathelyen. Fiatalon katonai szolgálatba lépett, és a római hadsereg tagjaként Franciaországba került. Egyik legismertebb története szerint egy hideg téli estén Amiens városában találkozott egy koldussal, majd kardjával kettévágta saját köpenyét, és annak egyik felét odaadta a rászorulónak. Aznap éjjel álmában Jézus jelent meg előtte a koldus alakjában, ez az élmény pedig meghatározó fordulatot hozott az életében.

Márton ezután a keresztény hit szolgálatába állt, és a rászorulók segítőjeként vált ismertté. Szerénysége miatt nem vágyott püspöki rangra, ezért a legenda szerint, amikor 371-ben meg akarták választani, egy libaólban rejtőzött el. A ludak hangos gágogása azonban elárulta rejtekhelyét, így végül Tours püspökévé szentelték, és haláláig, 397-ig töltötte be ezt a tisztséget. A legendák szerint álmában Szent István király segítségére is sietett, és Magyarországot védelmezte, ezért Szűz Mária mellett hazánk egyik patrónusaként tartják számon.

Miért november 11. Márton napja?

November 11-e a római naptárban a téli évnegyed kezdetét jelölte, amely egyben a mezőgazdasági feladatok lezárását is jelentette. A gazdák ilyenkor számot vetettek a terméssel, a cselédek megkapták járandóságukat, a közösségek pedig lakomákkal ünnepelték az idénymunkák végét. Az újbor kóstolása szintén ehhez az időszakhoz kötődött, hiszen ekkorra már kirajzolódott az adott évjárat minősége.

A keresztény kultúrkör szerint november 11-e Szent Márton temetésének napja, így az egyházi ünnep idővel összefonódott a korábbi néphagyományokkal. A libafogyasztás eredetét elsősorban a püspökké választása elől a libák között elrejtőző férfi legendájával magyarázzák. A római hagyományok is szerepet játszhattak a szárnyas ceremoniális jelentőségében, hiszen a ludat Mars isten szent madaraként tartották számon, és összejöveteleken is gyakran felszolgálták.

Lakoma és újbor

A paraszti gazdálkodásban novemberre az állatok már kellően meghíztak, ezért a tél beállta előtt levágták őket. Leggyakrabban a libaleves és a sült liba került az asztalra, amelyet párolt káposztával vagy zsemlegombóccal kínáltak. A hiedelem szerint aki kihagyta a lakomát, a következő esztendőben végig éhezett. A szárnyas hátsó részét hagyományosan a papnak küldték, innen ered a ma is ismert püspökfalat kifejezés. A lakomákat rendszerint az újbor megkóstolása követte, hiszen ekkorra már láthatóvá vált a több hónapnyi munka eredménye. Ahogy a mondás tartja: „a bornak Szent Márton a bírája”.

A korabeli emberek november elején az időjárásból próbáltak következtetni a közelgő tél alakulására. Egy ismert népi bölcsesség szerint „Márton napján, ha a lúd jégen jár, karácsonykor vízben poroszkál.” Vagyis a november 11-ei fagyos idő enyhébb karácsonyt, az aznapi meleg pedig hidegebb ünnepi időjárást jelzett előre. A sült liba mellcsontjából szintén jósoltak. Ha rövid és barna volt, sáros, esős telet vártak, míg a hosszú, fehér csont havas hónapokat vetített előre.

Lámpások és pásztorhagyományok

Szintén a Márton-napi népszokások közé tartoznak a lámpás felvonulások. A német nyelvterületről származó szokás Magyarországon is népszerűvé vált, különösen a nemzetiségi településeken. A gyerekek saját készítésű lámpásokkal járják az utcákat, miközben dalokat énekelnek. A menet élén rendszerint egy Szent Mártont alakító lovas halad, felelevenítve a koldussal osztozó szent történetét. Sok helyen a programot tűzgyújtás és közös ajándékozás zárja.

A Dunántúlon Szent Márton vesszejének átadása is a népszokások közé tartozott. A pásztorok november 11-én többágú vesszőnyalábot adtak azoknak a földműveseknek, akiknek állatait a legelőkön őrizték. Ezt a vesszőt tavasszal a csorda kihajtásakor használták. A hiedelem szerint az ágak száma azt is megjósolta, hány malaca születik a kocának a következő évben. Egyes vidékeken a pásztorok házról házra jártak, köszöntőket mondtak, és ételeket, illetve járandóságot kaptak a munkájukért. A Márton-napi hagyományok közül sok mind a mai napig él, így a sült libacomb mellett a régi hiedelmek és köszöntők is hozzátartoznak az ünnephez.