Így futok én

Hosszú évek óta indulnak futással a reggeleim. 5 órakor húzom a futócipőt, s kiosonok a férjem mellől hajnalban halkan - megjegyzem, szerintem ő akkor ijedne meg, ha reggel egyszer mellettem ébredne – de nem ijesztek rá, inkább felkelek, felöltözöm és indulok a kilométereimre.

Mindig foglalkoztatott egy futóverseny gondolata, de folyton el is vetettem, mígnem egy gyenge pillanatomban „hirtelen felindulásból” jelentkeztem egy gyönyörű őszi balatonparti félmaratonra. Ott már sejtettem, hogy nem vagyok teljesen normális, de valahol mégis annyira vártam ezt az eseményt! Csak egyszer futnám le a 21 km-t... Úgy örülnék!

Tudatosan készültem, hosszabb távokat futottam, s a verseny hetében változtattam az étkezési szokásaimon, igazítottam az erőnlétem a nagy napra, hangolódtam a félmaratonra. Közben a drága férjem is jelezte, ő is fut majd, mert ha már elkísér, akkor ennyi erőből futhat is. (Egyébként ő nem is szokott futni.)

A verseny napján izgatottan ébredtem, nagyon féltem ettől a kihívástól, tanácstalan voltam, hogy én, aki mindig üres gyomorral fut, vajon mit egyek a 11 órakor rajtoló futam előtt, mit igyak, egyáltalán igyak? „Jajistenem”, lesz mobilvécé? A futás reggelén már hasmenésem volt az idegességtől, s komolyan aggódtam, ebből hogy lesz futás.

Férjem a tőle megszokott higgadtsággal vágott be verseny előtt egy pizzát, két csokis péksüteményt, zabkekszet és müzlit, meg kávét és üdítőt… Attól rosszul lettem, hogy végignéztem, miközben egy kis zabkekszet rágcsáltam és próbáltam visszafogni a folyadékfogyasztást.

Általában épphogy odaérünk mindenhová, így férjemnek jó két órával korábbra mondtam a rajtcsomagátvételt, biztos, ami biztos, ezért 9 órakor szembesült a parkolóban a tudattal, hogy még 2 órát várakozhatunk. Örült nekem... Nagyon hideg volt, így felvettük a rajtcsomagot és vártunk az autóban. Közben a mellettünk leparkoló autókból újabb versenyzők érkeztek, láttam a mezőnyt, kissé meg is ijedtem, hogy jó helyen vagyok-e. Amikor a mellettem lévő két versenyző hölgyemény előpakolta a géleket, zseléket, tablettákat, ampullás italokat, sportos étrendkiegészítőiket, krémeket, öveket, futóruhát…Nagyon amatőrnek éreztem magam a turkálós futópólómban és a kétéves futócipőmben. De megfogadtam, semmit nem csinálok másként, mint reggelente.

Férjem „vegyészeknek” nevezte őket, majd tovább ette a hagyományos „villásreggelijét”, miközben döbbentem néztem, hogy ezt a mennyiséget mind eltünteti. "Persze, hogy megeszem!" - mondta nekem. "Úgy eszek mindent, mint máskor.” Igaza van.

A várakozás alatt nem múlt a hasmenésem, sőt már hányingerem is támadt attól az egy zabos akármitől, amit ettem reggel, közben éreztem, hogy ötpercenként tudnék a mosdóba menni, pedig akkor már alig mertem inni. Jó kis páros voltunk a Férjemmel! Míg én halálra izgultam magam, ő csak annyit kért, ha rámjön a hasmars, akkor ne a futamot fényképező fotósok előtt tegyem. Ő mindig meg tud nyugtatni!

11 óra előtt elkezdtem a bemelegítést, majd 11-kor odasétáltam az érmekhez, megsimogattam egyet, végül - mint akit akasztani visznek - odaálltam rajthoz (akasztófához), s elköszöntem a férjemtől. Természetesen nem futunk együtt soha, nem is szeretnénk, őt csak visszahúznám, én pedig nem meghalni jöttem, hogy az ő tempójával menjek, jó ez így.

Az első 10 km-en magam is meglepődtem, nagyon jó idővel futottam, lendületesen, a gondjaim a 12. km körül jelentkeztek, amikor is eszembe jutott Természet Ősanyánk, aki mai napra hozná nekem a menzeszemet, természetesen eddig kiment a fejemből, de ha hozzáteszem a hasmenéshez, folyamatos WC-re mászkáláshoz és egyre erősödő hányingerhez, akkor igazán nem voltam túl szerencsés helyzetben. Nem irigyeltem magam.

A 17. és 18. km körül már tudtam, hogy meghalok, csak sajnos túl lassan, mert még sok vissza volt a távból. „Vegyészeinknek” is fogytán volt az erejük, láttam, ők is küzdenek, úgy tűnik, annyira nem hatottak a csodazselék.

A 19. km környékén már nem motivált az sem, hogy mindjárt vége a 21 km-es félmaratonnak és pár km választ el a céltól, ott már 500 méter is sok lett volna, de tovább futottam. Közben egy 60 év körüli nagyi úgy elhúzott mellettem, mint a golyó. Sosem értem volna utol. Vannak a hétvégén almáspitét sütő nagymamák és vannak a félmaratonra járók. Mennyire tisztelem mindkettőt!

Ha már az almáspitét hoztam szóba…a gyomrom miatt nagyon rosszul voltam az utolsó 800 méteren, közben már csak azon imádkoztam, hogy ha beérek a célba, ne ott hányjam el magam, nem lenne túl dicsőséges éremátvétel.

A férjem 46 perccel futotta a versenyen a negyedmaratont jelentő 10 km-t, ezzel a dobogó 3. fokára állhatott, ám ezt is nekem köszönheti, mert ha nem rángatom el a sült húsos bódék elől, valószínű kimarad az eredményhirdetésből. Nos 3. lett, miközben nem is szokott futni, nem is szeret futni, csak ha már elkísért, futott egyet. Nem is akármilyent! (Vajon mit futna, ha még edzene is rá?)

(A kép illusztráció)