Menü

Bob Dylan rajongósimogató amerikai folklórzene-fetisisztáknak

James Mangold az egyik legbiztosabb kezű amerikai rendező (Észvesztő, Logan, Az aszfalt királyai), aki ezúttal Bob Dylan pár korai zenei évét álmodta vászonra, ahogy egy, a semmiből azaz Minnesotából jött elveszett, nyikhaj fiúból kezdetben folklórzenei sztár lesz majd később örök lázadóként igazi kulturális jelenséggé, legendává válik. Az egyértelműen rajongóknak készült Sehol se otthon című mozi hihetetlen részletgazdagsága és jó zenéi ellenére is a legtöbb gálán csak jelölésekig vitte, nem véletlenül.

Miközben a készítők anno A nyughatatlannal Johnny Cash sztoriját tárták elénk érthetően, szerethetően és mindenki által befogadhatóan, addig ezúttal a majd 140 perces játékidőben bőven vannak üresjáratok. Itt, a korai 60-as évek Amerikájának bemutatásakor arányt vétenek és a rengeteg dalegyveleg inkább hat egyfajta Dylan-rajongósimogatónak folklórzene-fetisisztáknak, mintsem koherens mozinak. Nem hiszem, hogy ezek az előadók, akik hihetetlen műgonddal vannak bemutatva, mondanak igazából itthon valakinek valamit is. A színészi játékok persze sokat segítenek az összképen. Kellemes meglepetés az alakításáért Oscar-jelölést kapott Edward Norton Dylan mentoraként, illetve a felkapott női énekes, Joan Baez szerepében Monica Barbaro, aki meleg tekintettel és angyali hanggal levesz minket a lábunkról.

A film fényképezése, képi világa egészen elképesztő, a zenei betétek túltolása, az igazi Dylan hathatós segítségével együtt a forgatáson, szinte töriórává nemesíti a látottakat. Valahogy mégsem lehetünk teljesen elégedettek. Az ok egyszerű és az eredeti amerikai cím látatlanban előre is vetíti ezt. Jelesül, hogy Dylan a filmben, akármennyire is jó választás Timothée Chalamet (Dűne, Wonka) a főszerepre, tényleg megmarad nekünk „A tökéletesen ismeretlen”-nek. Alig tudunk meg valamit a zenész valódi személyiségéről, nem avat be semmi újba a mozi. Nem izgulunk a látottakon. Nem érezzük a történések súlyát, csak élvezzük a remek dalokat és nem győzünk csodálkozni a rendező stabil, aprólékos történetvezetésén.

Soha rosszabbat, szerethető így is a Sehol se otthon mozi. Adjunk neki bátran egy próbát, kellemes kikapcsolódás, de nem sokkal több. Nagy kérdés, hogy az I’m not there film agyondicsért, sztárparádés, sok személyiséges Dylan-felfogása újranézve, vagy az irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott zenész pályája bármelyik korszakának válogatáslemeze nem váltana-e ki több együttérzést bárkiből, mint ez a friss mozi. Sajnos ez jogos kérdés.

Egy nélkülöző nemzet szülöttei

Nemes Jeles László harmadik nagyjátékfilmje, az Árva a 20. századi magyar társadalmi traumák és a személyes veszteségek metszéspontján született meg. Nagyszabású művészi alkotás, amely egyszerre beszél a mindennapi veszteségről és a gyászról. A történet a múltat nem pusztán idézi, hanem felépíti és újraéli – fájdalmasan, őszintén és minden pátosz nélkül.

Del Toro újraéleszti a Frankenstein

„Él-váltás” – a modern Frankenstein-történet új kiadását láttuk a minap férjemmel, a Frankenstein (2025) című filmet, amelyet Guillermo del Toro maga írta és rendezte, és amely a klasszikus Frankenstein; or, The Modern Prometheus-regény most már nemcsak adaptációja, hanem – részben – újragondolása is.

Az ember, aki az USA-ban született

Reneszánszukat élik a szélesvásznon a zenész életrajzok és az egy-egy híres énekes legismertebb albumának készítéséről szóló filmek, e kettő keveréke a legújabb mozi, a beszédes című, Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől. Nem árul zsákbamacskát. Remek zenéket, nagy emberi vívódásokat ígér egy kissé szürkének ható főhőssel, aki a múlt démonjaival küzd, de végül a teljes nihil helyett a szupersztárság lesz osztályrésze.

Izland a melankólia szigete is

A Nyári fény, aztán leszáll az éj, Jón Kalman Stefánsson izlandi író melankolikus novellacsokorszerű regénye húsz éve nagy sikerrel szerepel a könyves toplistákon. Svéd és izlandi pénzből három éve kapott egy figyelemreméltó filmfeldolgozást, pár napja már látható a honi művészmozikban is. Tragikus és szívbe markoló, egyszerű, emberi, falusi történetek egyvelege, amely a forgalmazói plakát ellenére egyáltalán nem komédia, csak egy lassú dráma.

Imposztorra várva

Közel egy éve töretlen sikerrel megy a Pesti Színházban Rudolf Péter rendezésében, Spiró György műve alapján készült Az imposztor, amely komédia jellege ellenére komoly társadalom- és politikakritikával is bír. A közel háromórás darab minden perce igazi élményt ad a rá jegyet vevőknek. Kern Andrással a címszerepben a darab jutalomjáték, a várható, megérdemelt tapsvihar azonban egyértelmű kikacsintás az elmúlt 30 évünk viszonyaira is. De lássuk a részleteket.