Barbi és a Csillagok Háborúja

Nem, nem Chewbacca szerepét kaptam meg, bár lassan elég hosszú hajam lesz már hozzá. Lesz szó kicsit az edzés kihagyásról, azok káros hatásairól, aztán a Nagy Visszatérésről, motiváltságról, ölöm é bódottságról.

Sajnos szeptemberrel nem csak, hogy vége lett a nyárnak, de elkezdődött az iskola (juppííí) és a Szezon (azért nagybetűs, mert kb. minden sportágban akkor kezdődött). Ezzel együtt a csütörtöki edzések hátrébb sorolódtak, legfőképp a meccsek miatt, amikről tudósítottam. Hjajj, pedig ha az ember egyszerre két helyen lehetne…no mindegy. Ez van (illetve volt), el kell(ett) fogadni.

Az erőnléten, állóképességen iszonyatosan meglátszott, hogy heti egy edzésre jutott időm, az is hétfőn (ami súlyosbító tényező :) ), itt léptek be a csillagok. Merthogy mire odaértem edzésre, addigra már eleve fáradt voltam, elszoktam a terheléstől, ráadásul sosem sikerült elég ebédet vinnem, úgyhogy még éhes is voltam, nem csoda hát, hogy többször meg kellett állnom, az ájulás határán, csillagokat hessegetve.

Rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Írtam Iminek, aki felajánlott a csütörtöki helyett egy másik időpontot is, így ha csütörtökön meccs van, még mindig ott a szerda délelőtt, hogy meglegyen a heti két edzés, ha meg csütörtökön is ráérek, akkor heti három. Jól hangzik, nem?

Ezek után alig vártam az edzéseket. Úgy éreztem, visszatért a régi erőm, kedvem, motiváltságom az egészhez. Úgy edzettem, mintha az életem múlt volna rajtam. Persze jöttek megint a fájdalmas nyögések (igen, a pornó szikronhangok), de kit érdekelt? Minél jobban ordítottam, annál inkább csináltam. Valahogy még az is motivált, hogy kiabálok. Eljött megint a pont, hogy nem figyeltem semmire. Csak magamat néztem, hogy milyen keményen küzdök, és bizony ott volt a büszkeség is.

Büszke voltam magamra, hogy kemény vagyok. Rájöttem, azt akarom, hogy mindig ezt érezhessem. Mindig látni akarom azt a csajt, aki egyre keményebben hajt, ha fáj, ordít, összeszorítja a fogát, bármit csinál, csak nem áll meg. Kívülről lehet, hogy állatnak látszik (elvégre PITBULL VAGYOOOK), de hidd el, belülről ilyenkor szétfeszít a büszkeség, meg nyilván a koncentráció, ami azért fontos a kettlebellnél, nehogy sérülés legyen a vége.

Mindig egyre jobbnak és jobbnak lenni. Soha meg nem állni. Menni tovább, ha fáj is. Ez fog hajtani!