A fájdalom, amelynek nincs határideje – október 15. a perinatális gyász világnapja

Vannak veszteségek, amelyekről nehéz beszélni, amelyekre sokszor nincsenek megfelelő szavak, és amelyek fájdalma évekkel később is ugyanúgy ott élhet a szülők szívében. Október 15-én a perinatális gyász világnapján azokra a gyermekekre emlékezünk, akiknek túl rövid idő jutott ezen a világon, és azokra a családokra, akiknek meg kellett tapasztalniuk a gyermekük elvesztésével járó felfoghatatlan fájdalmat.

A gyermek érkezését a legtöbb családban várakozás, tervezgetés és remény kíséri. A szülők elképzelik a közös jövőt, nevet választanak, készülnek a baba fogadására, és már a születése előtt helyet készítenek neki az életükben. Amikor azonban a várakozást veszteség váltja fel, az addig elképzelt jövő egy pillanat alatt szertefoszolhat. A meg nem született vagy csak rövid ideig élt gyermek hiánya olyan űrt hagyhat maga után, amelyet a környezet sokszor nehezen ért meg.

A perinatális gyász az egyik legnehezebben feldolgozható veszteség. A kifejezés a várandósság alatt, a szülés körüli időszakban, illetve az újszülöttkorban bekövetkező gyermekvesztéshez kapcsolódó gyászt jelöli. A veszteség lehet vetélés, halvaszületés vagy a baba születését követő halála. A fájdalom azonban nem mérhető pusztán az együtt töltött idő hosszával. Egy gyermek akkor is a család része, ha a szülei soha nem tarthatták a karjukban, vagy csak néhány órát, napot, esetleg hetet tölthettek vele.

A gyászoló szülőknek nemcsak a veszteséggel kell megküzdeniük, hanem gyakran a környezet reakcióival is. Előfordul, hogy mások jószándékból próbálják kisebbíteni a fájdalmat, vigasztaló mondatokkal igyekeznek lezárni a történteket, vagy egyszerűen nem mernek beszélni az elveszített gyermekről. Pedig a hallgatás sokszor még magányosabbá teszi a gyászt.

Az olyan mondatok, mint hogy „majd lesz másik baba”, vagy „még nagyon korai volt a terhesség”, akaratlanul is azt az érzést kelthetik a szülőkben, hogy a fájdalmuk nem jogos, vagy nem érdemel kellő figyelmet. Pedig nincs olyan időszak, amelyben egy gyermek elvesztése kevésbé lenne jelentős azok számára, akik már kötődtek hozzá, és reményekkel várták az érkezését.

Sokszor nem is a megfelelő szavak megtalálása a legfontosabb, hanem az őszinte jelenlét. Egy együttérző kérdés, egy figyelmes meghallgatás vagy annak kimondása, hogy „sajnálom, ami történt veletek”, többet jelenthet minden előre megfogalmazott vigasztalásnál. Fontos, hogy a szülőknek legyen lehetőségük beszélni a gyermekükről, felidézni az emlékét, és úgy gyászolni, ahogyan arra nekik szükségük van.

A perinatális gyász nemcsak az édesanyákat érinti. Az édesapák, a testvérek és a család többi tagja is elveszíthet valakit, akinek már helye volt a szívükben. A férfiak fájdalmáról különösen ritkán esik szó, hiszen sokszor tőlük várják, hogy erősek maradjanak, és támogassák párjukat. Nekik is szükségük van azonban arra, hogy megélhessék érzéseiket, és segítséget kérhessenek, ha úgy érzik, egyedül nem tudnak megbirkózni a történtekkel.

A gyász feldolgozásának nincs egyetlen helyes útja. Egyesek emlékdobozt készítenek, mások gyertyát gyújtanak, fát ültetnek, vagy minden évben megemlékeznek gyermekük születésének, illetve elvesztésének napjáról. Vannak, akik szakember vagy sorstársi közösség segítségével találnak kapaszkodót. Minden olyan forma elfogadható, amely segít megőrizni az emléket és teret ad az érzéseknek.

Október 15-én világszerte gyertyák gyúlnak az elveszített babák emlékére. A megemlékezés arra is lehetőséget ad, hogy a társadalom figyelme a gyászoló családokra irányuljon, és egyre természetesebbé váljon a gyermekvesztésről való nyílt, együttérző beszélgetés.

A nap üzenete egyszerű, mégis fontos: ne féljünk kérdezni, meghallgatni és jelen lenni. Ne akarjuk megszabni másoknak, meddig tarthat a gyászuk, és ne gondoljuk, hogy az idő múlásával minden fájdalomnak el kell tűnnie. Egy gyermek emléke nem attól marad velünk, hogy mennyi időt tölthettünk együtt, hanem attól a szeretettől, amely már a megérkezése előtt összekötött bennünket.

A gyásznak valóban ezer arca van, de nincs mércéje és határideje. Az elveszített gyermekek emléke megérdemli, hogy beszéljünk róluk, a szüleik pedig megérdemlik, hogy fájdalmukat elismerjük, és ne maradjanak egyedül a legnehezebb időszakokban sem.